UB-RA KÉSZÜLÜNK 3.rész: Mindig mennék tovább

A történetem lassan 15 éves, én 37 vagyok. Feleség, anya, közgazdász – és  logisztikus, már ami az időt illeti. De erről majd később. Az első munkahelyemen, egy kemény időszakban rosszul lettem. Ekkor javasolta a körzeti orvosom, hogy sportoljak valamit, amit tartósan lehet aerob zónában kivitelezni, mert valószínűleg a kimerültség, szorongás eredménye a rosszullétem.

Az akkori élethelyzetemben, késő esti szabad óráimban csak a futás jöhetett szóba. Kimentem a Zuglói Sportpályára, és róttam a köröket. Hármat! 🙂 Futottam éjszakánként hetente háromszor.

És jót tett. Szerettem. Mesélhetnék a szokásos “álmokról”, hogy egyszer szerettem volna 10 körig eljutni. De ez elég sablonos. Volt pár hullámvölgy a futásomban, de végül egy céges váltó egy utcai futóversenyen végleg odaláncolt ehhez a sporthoz. Jöttek a szokásos lépcsők: 10 kilométer, félmaraton, maraton.

Akármelyik távot választottam, azt éreztem, hogy ha kényelmes tempóban futok, akkor mindig mennék tovább.

Még a maraton céljában is az volt az érzésem, hogy „kár, hogy vége”. De akkoriban még nem hallottam róla, hogy nem muszáj 42 kilométer után megállni. 😉

Palyik Andi

 

2014 februárban megszületett az első fiam, Andris. A szülést követően viszonylag gyorsan újrakezdtem a futást. Hamar rákaptam az ízére, pár héten belül már 1-2 kilométert képes voltam laza tempóban kocogni, tavasszal a Coca-Cola női futógálán lefutottam az 5 km-t. Sajnos túlértékeltem ezeket az apró győzelmeket, és júliusban rajthoz álltam egy éjszakai félmaratonon, Balatonfüreden. A távot teljesítettem, de az első perctől az utolsóig szenvedés volt. Nagy volt a meleg, nem voltam elég edzett, ráadásul a sokadik hét telt el igazi alvás nélkül, mivel az éjszakák a fiam mellett nem voltak könnyűek. A versenyen a pulzusom az egekben volt, és a következő két hetet sántikálva töltöttem, mert az ízületeim nem voltak felkészülve a terhelésre. Ekkor fogadtam meg, hogy edzői segítséget kérek. Vágytam arra, hogy a futás újra örömet és egészséges szórakozást jelentsen…

Ez év végén kezdtem el együtt dolgozni Barát Gabival, aki először a 2015-ös félBalaton Szupermaraton egyéni távjára készített fel – pár hónap alatt – , ami 93,1 kilométert jelentett 2 nap alatt. A verseny sikerült, élveztem minden kilométerét, óriási élmény volt. Ekkor értettem meg igazán, hogy mekkora kincs egy jó edző! Visszaadta az élményt, amit régen a futás jelentett nekem! A vegytiszta boldogság forrását.

Ezután pár héten belül teherbe estem a második fiammal, Bazsival, akinek 2016 januárban adtam életet. A szülés utáni hónapokban kevesebbet futkorásztam, csak úgy cél nélkül. Majd 2017-ben úgy döntöttem, hogy kipróbálom magam a „misztikus” 100 kilométeren. Gabi fel is készített az Ultra Tisza-tó 111 kilométeres távjára.

Palyik Andi és Breyer Helga futásmámorban

 

Nagy élmény volt ez a júliusi nap, igazi kihívás, tapasztalat, kaland. Óriási boldogság volt átvenni a nevemmel ellátott befutószalagot! Majd ismét pár hónap fun-run következett, és egy novemberi maraton Nizzában, ahol együtt töltöttem pár napot Gabival és pár „futó cimborával”, és ahol megfogalmazódott bennem az UltraBalaton egyéni távjának gondolata. Azonnal elkezdtük a felkészülést, azaz folytattuk az évek óta tartó építkezést. Így jutottam el odáig, hogy az UB-t egyénileg akarom teljesíteni.

Az edző szemszögéből: hedonista futóval van dolgunk

2014 végén kaptam az első levelet Anditól, aki a márciusi FélBalaton Szupermaraton (94,9 km 2 nap alatt) teljesítéséhez kért segítséget. A pici gyerek, a kevés alvás, a kevés ráfordítható idő, és a nem túl acélos állóképesség nem tettek túl bizakodóvá, de Andi annyira elszánt volt a konzultáción, hogy beadtam a derekam. Arra gondoltam, a segítségemmel talán kevesebb kárt tesz magában, és 1-2 hónap után belátja, hogy ez a verseny még nem neki való.

Az első hetekben minden edzést tökéletesen megcsinált, de ekkor még azt hittem, hogy a kezdeti lelkesedés hajtja. Azonban ahogy mentünk bele az újévbe, ő egyre elszántabb lett, egyáltalán nem mutatott semmiféle kételyt – így letettem arról, hogy lebeszéljem. Februárban, egy hétvégi duplaedzést követően gondoltam azt, hogy meg fogja csinálni a versenyt: ami nem megy majd izomból, azt kipótolja fejből, makacsságból. Időtervről teljesen korai lett volna beszélni, egy egyszerű teljesítést terveztünk, szintidőn belül.

A rajtnál teljesen magabiztos volt, és a két napot végigfutotta egy zokszó nélkül, majd hatalmas vigyorral 11 és fél órás eredménnyel ért célba. Az idő csak engem érdekelt, neki egyedül a célba érés, a teljesítés volt fontos, és ez a kulcs Andi megértéséhez. A futók többsége valamilyen eredményt szeretne elérni, javítani szeretne egy korábbi időn, míg ő kifejezetten az élvezetre hajt!

Egy újabb baba után ismét nekiduráltuk magunkat, és ezúttal is a FélBSZM lett a célverseny, de most egy kicsit visszafogottabb formában, párosban. Természetesen Andi vérszemet kapott, és ezután egy újabb ultraversenyt nézett ki magának, Az UltraTisza-tó volt a következő áldozat, a maga egyben teljesítendő 111 km-ével, ahol megalapította a hedonista futók kasztját. Míg én a hivatalos közvetítést nézve, a körmöm lerágtam, úgy izgultam, addig Andi a szintidőn belül kicsivel mozogva haladt…  mint kiderült, a frissítőállomásokon komplett lakomákat tartott, és 100 km környékén egy sült csülköt is betolt, majd a szakadó esőben, vigyorogva célba ért.

2017 novemberében még volt egy halvány reményem, hogy rá lehet venni egy komfortzónán kívüli futásra. A Nizza-Cannes Marathon minden szempontból alkalmas lett volna egy jó eredmény  megfutására, de ő az új egyéni csúcs helyett a francia riviéra szépségeiben gyönyörködött, én pedig a célban várva csak annyit jegyeztem meg, hogy ebben legalább 40 perc benne maradt. Mire ő: de akkor hol lenne a mosoly? És persze igaza volt megint. Kimaxolta az élményt, élvezte minden percét, minden méterét.

Mint látszik, rá nem lehet hatni egy új PB, egy jobb tempó ígéretével, őt az élmény érdekli, amit a futáson keresztül szerezhet meg.

Ezért az ultratáv, és ezért az Ultrabalaton, ahol egész biztosan nem fogja fenyegetni az élmezőnyt, viszont lesz sült kolbász, lángos és sör a frissítésében, erre mérget veszek. Ja, és nagy mosoly a célban. Mert beér, az tuti.

Andi edzésprogramjánál a családanyák szokásos logisztikai kihívásai mellett a nagyon markáns attitűdjét is figyelembe kell venni. Jól tűri a monotóniát, egy pillanatig sem akad fenn azon, ha valamiért futópadon kell teljesíteni a heti hosszúkat. A futásban a szabadságot keresi, ezért a pulzus-kontroll számára nem működik, túlságosan leszabályozza, elveszi az örömöt az edzéseiből. Edzésterve időalapú, heti kb 6 órát tölt edzéssel, bár ez az alapozás végére eléri majd a 8 órát. Ugyanakkor a két pici gyerek mellett sokszor kell megküzdeni a bölcsis-ovis betegségekkel, emiatt az immunerősítésre kiemelt figyelmet kell fordítania.

Írták: Palyik Andrea és Barát Gabriella

iratkozz fel a hírlevelünkre, ha szereted az írásainkat

ezek is érdekelhetnek

UB-ra készülünk 12.rész: Célba értünk

UB-ra készülünk 11.rész: Az utolsó bejelentkezés