UB-ra készülünk 12.rész: Célba értünk

Én már nem tudom, honnan jött az őrült gondolat, hogy három ennyire túlfeszített életet élő, munkamániás nő fusson le egy Ultrabalatont trióban – Helga azt mondta Gabinak, hogy az én ötletem volt, én azt mondtam Gabinak hogy Helgáé, aztán végül ők ketten megbeszélték, hogy ne 2019-ben, hanem 2018-ban legyen.

Én csak annyit olvastam Helgától, hogy “kösd fel a gatyád, mert jövőre futjuk” – engem meg majd megütött a guta 🙂

Ez volt 2017 augusztusában, és aztán lassanként elkezdődött eköré szerveződni a sportéletem. Eleinte föl sem mértem, hogy hány km, meg hogy is van, amolyan laza bulinak tűnt, hiszen egy szakasznál se muszáj többet futnom, mint egy félmaraton – nem igaz? 😉

Aztán persze elkezdtem nyünnyögni, hisz a felkészülés úgy télen már kezdett sokkolni a maga mennyiségében:a heti négy futásnak meg kellett lenni ha tört, ha szakadt, a pénteki hosszúaknak is – lehettem bármennyire is fáradt a sok minden mellett. A pihenőheteket leszámítva, a heti edzésmennyiség 50-60 km közé nőtt, erősíteni nem maradt idő, nyújtani is alig. Igaz, közben egy március végi Maratonfüredre (42km) is felkészültem, amit előző este kellett elengednem betegség miatt – a tétet jól érzékeltette, hogy utána már az idő rövidsége miatt hasonló versenyt nem vállalhattam be, csak rákövetkező héten a Velencei-tókerülést (28,5 km) amit legalább gyorsan futottam le.

Télen már egész szép mennyiségeket futottam a szent cél érdekében

A versenyteljesítményem adott egy kis önbizalmat, de összességében úgy éreztem idén tavasszal, hogy nem vagyok kirobbanó formában, a harmadik terhességem előtti futótempómat nem sikerült visszanyerni. Kétségtelen, hogy megy az idő is (értsd öregszem), de emellett több tényező is bejött az életembe: a három gyerek az három gyerek, a legkisebb még nincs kettő és sokat cipelem-kevesebbet alszom, lassabban regenerálódom a keményebb edzések után, és emellett bő fél éve a gyomrom sem fogadja be az űrkajákat ami a frissítéshez kell (csak minimálisat, kicentizve). Az immunrendszeremet igyekeztünk turbózni mindenféle liposzómás készítményekkel és porokkal, és a vashiánnyal is meg kellett küzdeni, de így is többször nyeltem be ezt-azt, ami nyilván visszavetette a teljesítményt.
És hát nagyon hiányoznak az erősítős edzések: Helga példáján is igazolva látom, hogy a különféle erőállóképességi gyakorlatok heti többször végezve hihetetlenül tudják fokozni a futásban nyújtott teljesítményt is. Nekem ez a fajta robbanékonyság hiányzik most, amit főleg az ilyen típusú edzéseken tudtam megalapozni, és amitől viszonylag gyors voltam.

Helga jó kondiban van – és az erős izomzat rengeteget segít a futásban

No de hát ugye abból főzünk, amink van, és nem tévesztettem szem elől a fókuszt: az UB elsősorban kísérlet, csapatmunka, nem az egyéni teljesítések vannak most előtérben – hanem mindenki beleteszi, amit tud. Arra voltam nagyon kíváncsi, hogy tudok egy napon belül két maratonnyi távot lenyomni 5 részletben +1 utolsó volt még, a finiselő nyúlfarknyi szakasz 🙂

Így utólag szerintem: az ultrázás 85%-ban fejmunka, 15%-ban meg ott van a láb, a szív és a gyomor.

Fejmunka

Ehhez – gondolom-  senki felől nem fér kétség: ezek a versenyek borzalmasan hosszúak. Nem a maraton 3-4 órájáról beszélünk most, hanem 25-30 órás teljesítésekről. Persze, a csapattagok munkáját jelentősen megkönnyíti, hogy nem folyamatos mozgásban vannak, de a pihenő szakaszban sincs tétlenkedés: a kísérőautónak mennie kell, le kell lazítani a fáradt izmokat, toi toi előtt sorban állni, legyűrni a falatokat, nézni a térképet, odamenni a következő pontra – és azok a fájdalmas újraindulások… no comment.

Ez a kép már a kora esti órákban, a rajt után 14 órával készült, féltávon túl

Nekem 15-19 km-es szakaszaim voltak, és mivel hozzá vagyok szokva a hosszú távokhoz, általában 8-10 km környékén melegedtem be és álltam be a flow-ba. Ez így tök jó is volt, a mélypontok elkerültek (azok 20 felett jönnek), de a vasárnap hajnali 4 órás újraindulás előtt már nagyon kellett mantráznom magamnak a kocsiban, hogy “menni fog, bírod, csinálod“…

Láb és szív

Ezt magyarázni nem kell. A szívre vigyáztunk, ki volt adva utasításba Gabi részéről, hogy soha nem szabad olyan állapotban maradni, hogy lihegünk, mert így nem tudunk regenerálódni a következő szakaszra. Ezt nagyon szívesen tartottam is, ez ebben az értelemben más volt, mint egy hagyományos verseny – egy kicsit fura volt azért elengedni a korábbi 6 perc/km tempóimat és inkább 7-esekkel menni, de hát észnél kellett lenni (később meg már úgysem ment nagyon). Ami a lábat illeti, az viszont új tapasztalás volt: a harmadik szakaszom után (addigra közel 50-et tettem a lábamba 10 órán belül!) már totál be volt állva, és csinálhattam bármit, a pihenőidő végére olyan volt, mint a kő. Keszthelynél indultam a negyedik távra sötétedéskor, a legrosszabb tempóimat akkor produkáltam, mert csak botorkálni tudtam, míg be nem melegedtek kellően az izmok.

Nem csoda, hogy a táv utolsó tizedén a versenypálya már kezdett hasonlítani a Walking Dead jeleneteihez… mintha szögletes mozgású zombik futkorásztak volna az úton, de nagyon sokan csak botorkáltak 😀

Gyomor

Erről relatíve kevés szó esik, és ugyebár, a Sportkontroll nagyon rá van állva a frissítésre, tehát az elméletet azt tudjuk. A gyakorlat meg más tészta. 😛   Én eleve mindig kényes gyomrú voltam, a különféle géleket, izó italokat nagyon korán elutasította a szervezetem (még sok éve),és mindig kerestem a lehetőségeket az alternatívákra. Ezek jöttek is,amik úgy-ahogy működnek nálam, de csak ideig-óráig.

Mondjuk, egy 4-5 órás maraton alatt jó szolgálatot tehetnek,de az idő nekem itt ellenségem, márpedig az UB az sokkal hosszabb. A lényeg az, hogy késő délutánra már jelzett a hasfájás, estétől pedig elkezdtem sűrűbben látogatni a toi toi-t. Számomra itt ért véget a frissítős buli, a különféle édes cuccok szagától is elfogott a hányinger, úgyhogy az utolsó 10 órában már csak kólát, bubis vizet, ropit, sós rágcsát tudtam enni-inni. Mire a legutolsó szakaszom futottam,már éreztem, hogy nincs bennem semmi kraft. És azt hiszem, nálam ez a pont dönti el,hogy soha az életben nem leszek ultrás,mert ropival nemigen lehet ultrázni (megj: a profik szerint Nógrádi ropival és bubis hideg kólával azért valameddig lehet)  🙂

Végre célban 

A célba érésnél egy másfajta megelégedettséget éreztem,mint az egyéni versenyeken szoktam. Eufória nem volt, mert ahhoz talán túl fáradt voltam 29 óra folyamatos fennlét után 😉  de nagyon-nagyon büszke voltam magunkra. Az volt bennem, hogy az ember nem is kívánhatna magának jobb csapattársakat: hasonló az értékrend, a gondolkozás a teljesítés és az eltökéltség felől; nincs helye a panaszkodásnak; csak ez a “menjünk és csináljuk”. Talán még egy kicsit túl flottul is ment minden (de tényleg:semmi dráma nem volt), egy végtelenül hatékony, olajozott fogaskerék-gyűjtemény voltunk, beleértve Helga édesanyját, aki fiatalokat meghazudtoló energikussággal és koncentrációval hordozott minket.

Az érem átvétele után, boldogan, csapzottan és hullafáradtan 🙂

Az ember ilyenkor nem nagyon mond semmit a jövőbeni terveire nézve,én se fogok. 😛 Jó volt megtapasztani,hogy hol a teljesítés határa (én vasárnap reggel azt hiszem, a közelében jártam a zéró energiaszintemmel és kuruttyoló gyomrommal), de nem szívesen feszegetem a határokat mostanában többször, hiszen egy ilyenből vissza is kell jönni és a gyermekeket el kell látni. Ezúton is köszönöm férjemnek és anyunak hogy egész hétvégén állták a sarat helyettem (is), nélkülük egész biztosan nem ment volna!

Amit tudtunk, beletettük, a munkát elvégeztük!

Andi

A blogunk szereplője volt az egyéni felkészülőnk is, Andi. Neki nem sikerült (összevetésképpen: az indulók célba érési aránya 35% körül volt idén). Benne volt ez természetesen a pakliban – én magam nagycsaládos, kisgyerekes anyaként előre kalkuláltam a lehetőséggel, hogy a részéről a “fejmunka” rész esetleg elromolhat. Márpedig az ultrázás sikere nagyrészt ezen múlik…

Szeretném nektek megköszönni a sok-sok segítséget, amit a verseny előtti hónapokban kaptam! Számomra nagy biztonságérzetet adott, hogy profi hátteret adtatok. Mivel régen egészségtelenül táplálkoztam, és elég vékonynak is tartottam magam a komolyabb fizikai terheléshez, engem megnyugtatott a tudat, hogy ellenőriztétek a vérképemet, a testösszetételemet. És ami a legfontosabb: a frissítési terv. Szokatlan volt számomra, hogy nem fogyott el az energiám! Az 55. kilométernél is tempósan haladtam, ami számomra igazi élmény volt. 🙂 (Az, hogy végül sajnos a táv harmadánál kiszálltam, valószínűleg a jelenlegi élethelyzetemnek köszönhető. Szokatlanul kialvatlan voltam a gyerekek betegségei után, és lelkileg is fásult.)

Írta: Sári Nóra

iratkozz fel a hírlevelünkre, ha szereted az írásainkat

ezek is érdekelhetnek

Kérdőjelek a zsírégető szerek körül 

7 hiba, amit a futók a versenyek előtt elkövetnek